Mostanában indokolatlanul sok dolog idegesít fel, és nem is tudom, miért. Mintha én érezném magam azért rosszul, mert másokban nincs annyi tolerancia vagy empátia, vagy akármicsoda, hogy belegondoljanak más helyzetébe. Úgy magamra tudom venni a rasszista/szexista vagy bármilyen értelemben kirekesztő elmotyogott megjegyzéseket, hogy jobban megharagszom az emberekre, mintha az én érzéseimet bántották volna meg. Ez természetesen sok mindenkinek jót tesz, de nekem semmilyen értelemben sem, feszült és ideges vagyok, irritálnak az emberek és nem szeretek velük beszélni, és állandóan panaszkodom.

Mindezt teszem úgy, hogy egyébként az égvilágon semmi okom nem lenne rá, mivel minden rendben, nevetségesen hangzik, hogy ezt kb. minden posztban kijelentem, de alapjáraton olyan boldog és kiegyensúlyozott vagyok, mint talán soha eddig. Komolyan, a gimi is igazi felüdülés volt az általános iskola után, de mióta felkerültem Pestre, valahogy egészen másképp tekintek mindenre, pozitív vagyok és lelkes, már amennyire ez tőlem kitelik. Meg úgy nem tudom, boldog vagyok már csak attól is, ha néhanapjén egyedül eljutok az ikeába, és órákon keresztül csak bolyongok és nem kell foglalkoznom semmivel és senkivel. Aztán boldog vagyok, amikor új embereket ismerek meg, akikkel keresztül-kasul bejárjuk a belvárost csütörtöki éjjeleken. Boldog vagyok, amikor végre elmegyek moziba, amikor újra összefutok régi osztálytársakkal, amikor megveszem az egyetemi büfében a chai lattém, amikor egy-egy frusztráló hét után hazaérek és a szüleimet lelki szemetesnek használom. Boldog vagyok, amikor rég látott ismerősökkel kávézni megyek, amikor olyan előadásokon veszek részt, amik tényleg érdekelnek, amikor valamire jól emlékszem spanyolórákon, amikor végre kisüt a nap délutánonként és egy kardigánban kiszaladhatok a boltba, amikor a csoporttársaimmal végre sikerül együtt kajálnom, amikor pitét süthetek hétvégente, amikor a zh előtti este random elkezdünk borozgatni, amikor még félig részegen félig másnaposan érek be péntek reggel a tollasra a csajokhoz, amikor hirtelen felindulásból kihagyok órákat, amikor hosszú öngyőzködés után végre bemegyek egy órámra. Boldog vagyok akkor is, amikor végre ráakadok egy sorozatra, amiért tényleg rajongani tudok, amikor olyan embereket ismerek meg, akikkel van miről beszélni, amikor van kivel megbeszélnem a legnagyobb fangirl problémáimat. Összességében tényleg rengeteg szépsége vannak ennek a furcsa életmódnak, amit kialakítottam magamnak szeptember óta.

Csak mondjuk írni nem tudok olyan szabadon mostanában. Nem tudom, mi feszélyez, de egy bejegyzést sem tudok rendesen megírni. Úgyhogy most ezen dolgozunk.