Years & Years: Communion

Szinte teljesen mindegy, hol kerestek rá először a brit Years & Years együttesre, az első mondatok között említik majd, hogy ők nyerték ...

Szinte teljesen mindegy, hol kerestek rá először a brit Years & Years együttesre, az első mondatok között említik majd, hogy ők nyerték el a BBC Sound Of 2015 díjat. Ez sokáig nekem sem mondott semmit, de olyan elődök után jutott el hozzájuk az elismerés, mint Sam Smith, Ellie Goulding, Jessie J, Mika vagy Adele, akik azért azóta rendre álomszerű karriert tudhatnak maguk mögött. A rádiók által még itthon is felkapott King után így elég magas elvárásoknak kellett megfelelniük a srácoknak, Mike-nak, Emre-nek és Olly-nak, mikor kiadták debütáló albumukat, a Communiont, ami a héten került a boltokba és így hozzám is.

Ha a média és a kritikusok magas szintet vártak a fiúktól, akkor az én elvárásaim már felhőkarcolóknak voltak tekinthetőek. Nem is feltétlenül a King miatt, bár ez az első kislemez az év egyik, ha nem legjobb popdala és a szöveggel és a videóval együtt valami olyan egységet és konstrukciót alkot, amit abszolút nem várnék el egy épphogy megalakult friss bandától. Ami viszont még ennél is nagyobb hatást gyakorolt rám, az a többi, az elmúlt egy évben megjelenő dal volt, hiszen mind a Take Shelter, a Desire, a Shine és a Real is már jóval a lemez megjelenése előtt bezárta magát a szívembe. Nagyon nagy érdeklődéssel vetettem bele magam az anyag végighallgatásába, hiszen kíváncsi voltam, tudnak-e még meglepetéseket okozni Ollyék, vagy egyáltalán képesek-e azt a magas színvonalat hozni, amihez hozzászoktattak.

Könyörgöm, hadd mondjam ki a lehető legegyszerűbben: IMÁDOM EZT AZ ALBUMOT. Minden hibája, minden apró tökéletlensége ellenére vált a kedvencemmé már az első hallgatás után, mindezt úgy, hogy én hosszú-hosszú évekig arra szavaztam, hogy rendes, domináns gitárjáték nélkül márpedig nem létezik jó zene és az "elekronikus zene" (is this even a thing?) csak rossz lehet. Azóta persze már számtalanszor mea culpáztam, rá kellett jönnöm, hogy az élet nem ilyen egyszerű, és ebben azért a Communionnak is szerepe volt.

A Foundation számomra inkább egy introként és bevezetőként üzemel, mint teljes értékű dalként, annak viszont tökéletes: letisztult, és nagyjából megmutatja, mire várhatunk az elkövetkező bő egy órában. A Real szerintem azért is  válhat az egyik legnagyobb kedvenccé a későbbiekben, mert nagyon egyszerűen tud a dalszöveggel mindenki összhangba kerülni, aki próbált már másnak megfelelni, esetleg olyan emberbe szeretett bele, aki ezt nem viszonozta. Ez a sok bizonytalanság és önbizalomhiány egyébként az egész albumon végigvonul, szinte mindegyik dalban érezhető a sebezhetőség, amit Olly hangja szerintem remekül hoz vissza, abszolút tükrözi azt a törékenységet, amit a dalszövegek hordoznak. A Shine zenei alapja számomra telitalálat lett, a refrén pedig talán a legfülbemászóbb az egész albumról. Nem csoda, hogy ez a dal hozta a King után a legnagyobb sikert az együttesnek, a UK Top 40 második helyéig sikerült felkúsznia és kellemes nyári sláger lehet belőle. A Take Shelter olyan szempontból lóg ki a lemezről, hogy a dallamvilága erőteljesen az R'n'B-re támaszkodik, és így egy kicsit kaotikus, de mégis fülbemászó hangzásvilágot képvisel. Épp ezért lett ez a legtáncolhatóbb szám az összes közül, nagyon jó kiegészítője a Communionnak. A Worship követi a kicsit gyorsabb tempót, amit az előző két dal hozott, stílusban viszont leginkább a Kinghez hasonlít, és az egyik legkönnyebben fogyasztható popdal lett az összes közül. A szöveg teljesen beleillik abba a képbe, amit Ollyék eddig a Reallel és a Take Shelterrel kialakítottak. Ezek után viszonylag éles váltás az Eyes Shut, ami egy gyönyörű, zongorára írt balladaként indul, és Olly hangja teszi különlegessé. A "Nothing's gonna hurt me with my eyes shut, I can see through them" sortól meg megbolondulok, annyira tetszik. Ha további fülbemászó, de minőségi popdalokra vágynánk, akkor nem kell messzire menni, mindent megkapunk a Tiestól. Ezt követi a még mindig az album húzódalának számító King, majd a Desire, ami ugyan dallamában követi a popdalok szabályszerűségeit, a szövege viszont legalább annyira átélhető és érthető, mint a Realé. A Gold és a Without szintén szépen beleillik ebbe a mintába, mindkét dal szerethető, bár nem kimagaslóan különlegesek a többi dal között. Ehhez képest engem a Border egészen felpezsdít, talán ez a másik "táncolható" szám a Take Shelter mellett, ráadásul olyan, mintha egyszerre két refrént kapnánk. Az album egy balladával, a Memoval zárul, ami valahogy egy kerek egésszé teszi a Communion történetét. Mind szövegvilágában, mind zeneileg összefoglalja és lezárja az albumot, megmutatja az erősségeit és kiteszi azt a három pontot is a végére, ami egy szép folytatás reményét jelentheti.

A Years & Years nagyon szépen találta meg azt a csapásvonalat az indie és a mainstream pop között, ami mindkét oldal hallgatói számára fogyaszthatóvá teszi őket, és ezt szerintem gyönyörűen képviselik a debütáló albumon is. Az igényes popzene, bár ma már kevésbé hiánycikk, mint pár éve volt, még mindig közönségre talál és ezért reménykedek abban is, hogy a Years & Years-t is később úgy emlegethetjük, mint Adele, Sam Smith vagy Ellie Goulding nevét. Addig pedig, ha másnál nem is, nálam eddig az év egyik legerősebb debüt lemezét sikerült produkálniuk.

You Might Also Like

1 megjegyzés

Flickr Images